|
Mindannyiunk életében elérkezik egyszer az a pillanat, amikor szembesülünk a megváltoztathatatlannal, amikor eltávozik valaki, aki mindaddig része volt életünknek. Eltávozik, és magával viszi lelkünk egy részét. Fájdalmas ez a kiszakítás, sötétek a napok, amelyek következnek, és ebben a sötét csendben ott lebegnek a ki nem mondott szavak, az elmulasztott ölelések, az elfelejtett ünnepek.
Az első megrázkódtatás után azonban apránként visszatérnek a fények, a kedves emlékek, és egyre biztosabbá válik, hogy ezek maradnak velünk.
De még hátra van az utolsó közös út, amelyen elkísérjük, és végső nyugalomba helyezzük elhunyt szerettünk testét.
Az ember mindig közel akarta tudni magához a halottait, ezért a temetés helye szorosan kapcsolódott (és kapcsolódik) a lakóhelyhez. Ezt kívánja a célszerűség is - ne kelljen messzire menni temetéskor, s majd a sír ápolásakor. Ugyanakkor mindig élesen elválasztották az élők lakhelyét a holtak birodalmától. Ennek pszichológiai okai vannak. A halottaktól való ösztönös idegenkedés óvni igyekszik a személyiséget azzal, hogy határozottan megkülönbözteti az élőt és a holtat. A két kategória nem keveredhet, ezt számos írott és íratlan törvény, szokás szabályozta így.
Az ember tehát nem akar és nem is tud teljesen elszakadni halottaitól, ugyanakkor nem élhet szoros közelségben velük. Ez a kettősség az emberi lét egységéből, a test és lélek dualizmusából adódik. A bomló testet már csak higiénés okokból is el kell különíteni (ezért nem engedhet meg például, hogy valakit a kertjében, portáján temessenek el), de az élet mindennapi dolgainak továbbviteléhez is meg kell teremteni egy bizonyos fokú elhatárolódást. Nap mint nap megfogalmazzuk ezt "az élet megy tovább" közhelyével.
Másrészt viszont az ember nem feledkezhet meg őseiről, gyökereiről, mindarról, amit hozzátartozóitól kapott. Ha szeretetet kapott, azt elfelejteni lehetetlen lenne. Ez pedig már a lélek megnyilvánulása.
Lélek és test - esetünkben a gyász, a temetés és a sír. Ha bármelyiket kiemeljük, és eltúlzott jelentőséget adunk neki, a másik oldal rovására tesszük azt. Megbontjuk az egységet akkor is, ha csak lélekben gyászolunk, és akkor is, ha csak külsőségekben. Az egység megbomlását jelzi, tükrözi a gyommal borított hant éppúgy, mint az agyonvirágozott, drága kripta, a zenés, hintós, füstölős, ministránsos össznépi felvonulás vagy az, ha csak „úgy mellesleg” elföldeljük halottunkat. Arra is kell gondolni, hogy rajtunk kívül is voltak barátai, ismerősei, akik szeretnének elbúcsúzni tőle, ezért – ha tehetjük - értesítsük őket, tiszteljük meg azzal, hogy gyászunkat megosztjuk velük.
Az értesítésnek sokféle módja van. Jó megoldás az újságban feladott hirdetés, de ez meglehetősen személytelen, és bizonytalan, hiszen nem tudhatjuk, hogy éppen ki olvassa el. Mostanában divatba jött az e-mail-ben küldött gyászjelentés, de – főleg az idősebb korosztálynál – szinte bizonyos, hogy csak kevesen rendelkeznek e-mail fiókkal. Sokan azt a megoldást választják, hogy üres, sokszorosított nyomtatványra kézzel odafirkantják a nevet és az egyéb adatokat, és ezt küldik szét.
Sokkal elegánsabb azonban egy olyan gyászjelentés, amely nem csak az elhunyt nevét és a temetés időpontját tartalmazza, hanem egy idézettel, esetleg egy fényképpel vagy különleges motívummal egy kicsit közelebb visz a személyiségéhez is. Ezeket próbáltam összegyűjteni, megtervezni. A lehetséges variációk száma szinte végtelen, és a temetés költségeihez viszonyítva csekély ráfordítással szép és maradandó emléket állíthatunk a végső búcsúnak ebben a részletében.
|
